- Újfent itt?
- Várom, hogy beengedj.
- Be akarsz jönni?
- Nem.
- Akkor miért vered éjnek évadján a kapum?
- Nincs hova mennem.
- Nincs hova menned? Kellemetlen.
- Az. Beengedsz?
- Még nem.
- Akkor mi a terv? Könyörögjek?
- Semmiképp.
- Mi legyen?
- Ülj le a küszöbre.
- Mellém ülsz?
- Melléd ülök.
- Kén szag.
- Mi más?
- Mikor először itt jártam jobb volt az illat.
- Persze, mert akkor még nem érezted az élet szagát.
- Most sem érzem.
- De a kén szagot igen.
- Fanyar.
- Nem tetszik?
- Nem.
- Akkor minek akarsz bejönni?
- Mert itt vagyok otthon.
- Ez nem igaz. Csak megszálltál itt néhány évre.
- Megszálltam... Az otthonom.
- Az otthonod volt.
- Már nem az?
- Már nem.
- Elküldesz te is?
- Elküldött?
- Haza küldött.
- Ő küldött, vagy magadtól jöttél?
- Magamtól jöttem. Bemehetek?
- Nem.
- Mit kérsz cserébe?
- Semmit.
- Semmit?
- Nincs már semmid, amit nekem adhatnál.
- A lelkem?
- Nincs leleked, egy toprongy, cafatok, ez nem lélek.
- Ez maradt.
- Hagytad, hogy bántson, és felszabdalja.
- Hagytam.
- Menj vissza hozzá, ő a pokol nem ez.
- Nem akarok.
- Ide nem jöhetsz, oda nem akarsz, hová mész?
- Fogalmam sincs.
- Elindulsz?
- Nem. Még pihenek néhány percig.
- Hosszú út lesz?
- A leghosszabb, de megteszem. A végén találkozunk?
- A végén találkozunk.

Az idős hölgyet a helyi korház elfekvő osztályán helyezték el, ezzel megpecsételve a közeljövő eseményeit. 83 éves volt, gyermekei, unokái távol, így hozta a sors. Senkinek nem szólt, hogy beteg, hogy baj van, hogy menni készül. Egyedül akart lenni. Férjét 5 éve temette el, boldog házasságban éltek, szép volt vele az élet.

Az utolsó este jött el, ő volt az egyetlen, aki ezt tudta, így igyekezett tartani magát, mosolygott, beszélgetett a szobatársakkal, akik ugyanúgy várták a végét, mint ő. Az ágy melletti kisszekrényből előhúzott egy régi vágású levéltárcát, lánykorában kapta egy fiútól, akit azóta sem tudott elfelejteni. Megsárgult borítékot húzott ki belőle felbontatlanul. Gyenge remegő ráncos kezeivel, óvatosan felnyitotta. A 60 éve összeforrt enyv gyorsan megadta magát. Kihullott a borítékból két érme, és egy levél.

Angyalkám, az én időm úgy tűnik lassan lejár. Tudom, hogy kifizeted nekem Káron-t, így nem marad okom, hogy maradjak, bár érted még hosszú évekig viselném emelt fővel a fájdalmat, amit a testem okoz nekem. Szeretlek. Ne sírj. Hiszen odaát várni fogok rád, de nem akarom, hogy kövess, még nem. Azt akarom, hogy élj egy hosszú életet, amiről majd mesélhetsz nekem, ha újra találkozunk. Te vagy nekem az élet, a csoda, és minden jó, amit valaha megkívántam. Mennem kell, tudom, hogy mellettem leszel, és tudom, hogy már nincs miért félnem! Szeretlek.

Megrohanták az emlékek, újra ott állt a fiú ágyánál, fogta a kezét, áztatta könnyével a fiú vállát, majd érezte, hogy a szorítás enyhül, mélyen magába szívta az utolsó leheletét, majd mikor az orvosok megállapították a halál idejét, a lehunyt szemekre rakta az érméket, hogy a révész átvigye a holtak folyóján. Látta magát, ahogy megtörten telnek a napok, hetek, hónapok. Hogy lassan vénkisasszonynak tartják a társnői, mert még mindig nem ment férjhez.

Látta a Duna partot, a napsütéses délutánt, mikor a férjét megismerte. A mosolyát, a tövestől kitépett virágot, amit hirtelen indíttatásból neki szánt. Az esküvőjét, a gyerekei születését, ahogy felcseperednek, a boldog szerelmeket, amiből az unokái születtek. Azt az 55 boldog évet, amit együtt töltöttek. A mentőt, ami ugyanide hozta a férjét, látta lecsukódni a szemeket, amik már soha többé nem nyíltak ki. Látta a boldog órákat, újra fiatal volt.

Könnyei végigcsorogtak ráncos arcán. Kócos fej mosolygott rá az ajtóból, a legkisebb unokája nézte mosolyogva. Megcsókolta az arcát megölelte, boldog volt, hogy nem kell egyedül lennie. Néhány perc után elfáradt, a lányka mellette maradt, fogta a kezét, és megvárta, még elalszik.

Túl mélyre aludt, a légzése gyengült, majd le is állt. A lány riadtan felugrott, mikor megérezte, hogy kiszállt az erő a törékeny kis kézből, és a lepedőre hullott a két érme. Nővérért, orvosért kiáltott, de már késő volt. Elengedték. A lány megcsókolta a homlokát, és a szemére tette az érméket.

Hazaérve látta csak meg a levéltárcát a táskában. Elolvasta, majd a borítékba csúsztatta.

„Remélem, odaát találkoztok, és a papát is csókolom!”

Reggel volt, vagy este, már nem is emlékszem, összefolytak, majd lassan elpárologtak az emlékeim, lehet, hogy nem is az én emlékeim, és én is egy sötét város sötét gyermeke vagyok, aki csak kapta az emlékeit, mint abban a filmben. Nem érdekes, ez most nem lényeges, ez most semmit sem jelent, vagy lehet, hogy mégis, csak én nem értem... Ha én nem értem, akkor ki fogja? Egy terv része vagyok, vagy nélkülem folytatták le a tervet... Mindegy. Napszak volt, valamilyen, ez sem érdekes, de ő ott volt, ott ült a széken, nem ficánkolt, nem mozdult, talán még nem is pislantott. Éreztem a tarkómon a tekintetét, ahogy át néz rajtam, vagy megpróbál belém látni. Nem akartam róla tudomást venni, hiszen napok, hetek, hónapok, talán évek teltek el így. Ült és figyelt, mindig csak ült és figyelt, hogy hogyan növök fel, hogyan leszek szerelmes, hogyan leszek boldog, majd boldogtalan, hogyan vesztem el a szerelmem, a hitem, és magamból egy darabot. Ült és figyelt, soha nem szólt egy szót sem hozzám, de lehet, hogy ezek meg sem történtek, csak a fantáziám játszik velem, és ő nem is létezik? Unalmas este volt, nagyon unalmas, a zene rossz, az ital íze elillant, mint a tegnapi zápor illata, ketten maradtunk, és a csapos, vagy valami olyasmi, de látszott, hogy zárni akar, így fizetem és elindultam. Az utcára lépve hidegség csapta meg az arcom, nem értettem az okát, hiszen még jó idő volt, hiába járt éjfél felé az óra nagy mutatója. Nyarat idézett az ősz, utolsó próbálkozás a halál előtt, gondoltam. Kihalt utca, visszhangzó léptek, ez maradt, kis eltéréssel érkeztek a léptei hangjai, hallgattam, belemerültem, akartam, hogy megtörténjen. A kapualjban a karom után nyúlt, hevesen megcsókolt, és én láttam, a születésem, az első játékom, hallottam az első szavam, újraéltem az összes szerelmem, sebeem, örömöm és bánatom, egyetlen pillanatba sürítette, majd ajkai elválltak az ajakimtól, megsímította az arcom és eltűnt a semmiben. Dermedten álltam, nem értettem, majd a zsebemben a kulcsom után kutatva egy cetlit találtam. Eljövök érted, de ne várj rám, és ne hívj, mert még nincs itt az ideje a násznak... szeretlek.

Még most is az orromban érzem a kiszolgált pina illatát. Napok teltek el azóta, hogy Anna az ágy szélére húzódott és elaludt. Csípője felett néhány perc után elillant a szeretkezés okozta pára, nem maradt más, mint a selymes matt bőr, és a leírhatatlanul gyönyörű csípővonala. Néhány óra és nála leszek, újra, nála, benne, az ölébe fúrom magam, hagyom hogy eláradjon, hogy eláradjak, hogy összefonódjunk, hogy meghaljunk egy pillanatra, majd újra a fal felé fordul és elalszik. Így történt, a csípője még most is hosszú percekig gyönyörködtet, öltöznöm kell és indulnom, ha lehet csendben, nem akarom felzavarni. Régen még kávéztunk reggelente, ha volt egy kis ideje, ma már csak szeretkezünk, vagy már azt sem, egyszerűen csak átadja nekem a testét, hogy kedvem leljem benne, de már nincs velem, már nem remegnek az ajkai, már nem csókol meg, csak követem az ágyig, és minden alkalommal ugyanazt a rituálét követjük. Belefáradt? Belefáradtam. Nem akartunk soha többet, nem is lett több, bár lehetett volna, nem lett. Telnek a hónapok, a heti három pásztoróra már egyre, vagy zéróra apadt, nincs kedvem menni, nincs kedve, hogy mennyek. Fáradt vagyok, fásult, a kávém kihűlt, az ágyam, és a vágyam is. Lehet nem is volt soha, csak az állati ösztönök hajtottak. Egy éve nem láttam Annát, mást se igazán, kényszer cölibátus, nem maradt más, csak a munka, az alvás, az alvással kevert munka. Nem izgat, nem vonz semmi, senki. Lehet, hogy ilyen a halál is? Élve halottnak lenni. Szánalmas, szedd össze magad, még van idő, sok idő, csinálj valamit. Barátok, régen láttak, én is őket, nem hiányoztak, de most kifejezetten jól esnek nekem. Sport, munka, pia, csajok, csajok hiánya, szex hiánya, gyerek általi szex halál, kihűlt kapcsolatok, szaftos félrelépések, tinilányokkal folytatott beteges viszonyok. Édes illat lengi be a füstös levegőt. Annára emlékeztet, keresem a forrást, nem Anna, de gyönyörű. Szemében tűz lobog, meg kell kapnom. A pult végén ül, a csapossal beszélget, a csapos vetkőzteti a tekintetével, mellé lépek, és rendelek még egy kört a srácoknak, majd csinált véletlenséggel felborítom és magamra öntöm az italát. Sűrű elnézések között rendelek neki is egy italt, átlát a próbálkozáson, elmosolyodik, várja, hogy belekezdjek, a pultos kézbesíti közben az italokat. Beszélgetünk, hosszan, zárás után is a szomszédos parkban egy padon. Úgy érzem magam, mint egy kiskamasz fiú az első randevúján. Nevet, sokat, velem, rajtam, nem tudom, de nem is érdekes, mert ez most jó, ezt most élvezem, nagyon-nagyon élvezem. Másnap reggel újra érzem a kiszolgált pina illatát az orromban, de a csodás csípővonal a csípőmre fonódik, boldog vagyok, elégedett, kielégült és talán újra férfi. Nincs talán...

A monitor éles fénye porcelánná változtatta az arcom, lassan suhantak az ujjaim az egérpadon, néhány kattintás, és a leveleim közt megtaláltam a nevét. Beleolvastam csak szavak akadtak fent a retináimon, majd a csendet egy reccsenés zavarta meg, mint mikor a szűk nadrág széthasad a fenekeden. Nem értettem a dolgot, megtapogattam a fenekem, mert lehet, hogy nem bírta már a nyomást, de a nadrágom rendben volt, a blúzomon sem változott meg a nyomás, az sem lehetett. A macska mellettem hevert, így ő sem szaggathatta le a függönyt a karnisról. Felkeltem, megszédültem, és azonnal vissza is huppantam a székre. Megkapaszkodtam az asztallapban. Nagy levegő, próbáljuk meg újra, a lábaim össze akartak rogyni, magamra szóltam, így sikerült kivonszolnom magam a fürdőszobába. Holtsápadt arcom néhány pillanatig tudtam csak nézni, a lábaim feladták, elterültem a fürdő hideg kövén. A puffanásra felébredt, a fürdőbe rohant. Lámpák, éles fényű lámpák néztek velem szembe, maszkos emberek, tettek maszkot a számra, a fény elhalványult, sötét lett. A dobogás egyre gyorsabb lett, majd abbamaradt, és csak rezgett, riadalom fátyolos hangjai szűrődtek be a koponyámba, figyelni akartam, érteni, de túl messziről és túl gyorsan érkeztek. Áramütés, nyomás a mellkason, áramütés, nyomás, még egy áramütés. A zajok élesebbek lettek, de még most sem értettem miről beszélnek. Gyors mozdulatok, álom. Villanva sercegő neon, az ágy felett, ismeretlen szagok, minden fehér, vagy valamikor fehér lehetett. Zöld kancsó, műanyagpohár fáradt arcú szőke lány kucorog a szoba sarkában lévő fotelban, alszik. Talán álmodik is, vonásai meg-meg rándulnak. A plafont nézem, foltos, egy szivárgó cső cseppjei térképet rajzoltak a fejem fölé. Jó lenne kérdezni, de nem akarom felébreszteni, várok. Kel a Nap, a levegő csípősre hűlt, hiába rügyeznek a fák, még hidegek a hajnalok. Az ébredezés zaja, kocsikat tolnak, beszélgetés, csörtögés, kiabálás egy másik szobából. Nyúzott arcú nővérke lép be, foltos a köpenye, hosszú este lehetett, fáradt, fásult, de mikor meglátja, hogy ébren vagyok elmosolyodik. Ragyog, pedig nyúzott, ráncai is vele nevetnek karikás szemei mellett. Nem kérdez semmit, csak kisiet. Értetlenül nézek, néhány pillanattal később egy férfivel tér vissza. Az arca ismerős, találkoztunk már, én még kamasz voltam, ő már akkor is főorvos. Mivel is foglalkozott, gondolkodom el. Kardiológus. Mi történt? Emlékezni próbálok, de csak a reccsenést tudom felidézni, és hogy cserben hagytak a lábaim, hogy sápadt voltam, mint egy hófehér porcelán váza. Elmosolyodik, meghallgatja a mellkasom. Kérdőn nézek rá, "minden rendben van", mondja. Eltelik néhány nap, erőre kapok,  levesznek a gépekről, már egyedül is lélegezhetek, senki nem mesél, de mindenki furcsa lelkesedéssel néz rám, csodabogár lettem. Zárójelentés, latin szöveg egy részét értem, de nagyon keveset, utamra bocsátanak. Az ajtóban beleütközöm a Főorvosba, van pár perce, rámutatok egy latin szóra, amit nem értek, elmosolyodik, kimondja a szót, tökéletes latinsággal, még most sem értem, néhány pillanatig gondolkodik, talán a megfelelő kifejezést keresi, majd bizalmasan a fülembe súgja: "Kisasszony, önnek megszakadt a szíve"

• Miért jöttél?
• Mert dolgom van itt.
• Mi dolgod van?
• El kell, hogy vigyelek.
• Hová akarsz vinni?
• Oda, ahonnan jöttél.
• Nem megyek!
• Nem kérdeztem mit akarsz, azért jöttem, hogy elvigyelek.
• Tudod, hogy nem akarok visszamenni.
• Tudom, hogy vissza akarsz jönni.
• Nem tudsz Te semmit.
• Ezt csak Te látod így.
• Boldog vagyok
• Azt hiszed, hogy boldog vagy, de tévedsz.
• Ki szerint tévedek?
• Szerinte.
• Szerinte? Mit tudhat Ő?
• Dühös, hogy elhagytad.
• Ő akarta, hogy elhagyjam.
• Nem. Ő próbára tett.
• Nem bízott bennem, próbára tett, elhagytam.
• Vissza akar kapni.
• Nem megyek vissza hozzá soha!
• Soha ne mond, hogy soha.
• Egy életben kétszer mondhatom.
• Lehet, de ez nem az az alkalom.
• Ki mondja?
• Én mondom.
• Az nem számít.
• Lehet. Most is rád vár. Induljunk!
• Várhat. Nem megyek!
• Dühös lesz.
• A dühe már hatástalan.
• Azt akarod, hogy bántson?
• Nem tud már fájdalmat okozni.
• Miért hiszed ezt?
• Túl régen és túl jól ismerem, nem fog bántani. Már nem.
• Miért nem?
• Mert nem ér már el.
• Honnan veszed?
• Nem jön ki soha a fényre, szereti a dohos, sötét pincéit.
• Te is szereted!
• Szerettem.
• Már nem?
• Már nem.
• Mi változott?
• Én változtam.
• Nem változol Te meg soha.
• Soha ne mond, hogy soha.
• Te mondhatod, én nem?
• Így van.
• Mi a különbség kettőnk közt?
• Te még most is vele vagy, hagyod, hogy rád csimpaszkodjon. Én elhagytam.
• Szeretek mellette lenni.
• Nem, nem szeretsz, csak félsz nélküle lenni.
• Nem tudok nélküle lenni.
• Tudsz, én is tudok.
• Bántana, ha elhagynám.
• Engem sem bánt. Maradj velem.
• Vissza kell mennem és neked is jönnöd kell.
• Nem kell. Maradj!
• Maradjak?
• Maradj.
• Félek.
• Nem baj. Majd elmúlik.
• El fog?
• El.
• És lehetek én is boldog valaha?
• Lehetsz.
• Mikor?
• Most...